Lassan kezdtem csak érzékelni a környezetemet. Dohos, ázott szag volt és én a padlón egy takarón feküdtem. Egy düledező mini fakunyhó lett az átmeneti szállásom. Mellettem volt az íjam és a nyilaim, a fejem a falnál, a lábam meg egy cserépkályha maradványai előtt. Jó kis reggel! Vagyis inkább hajnal. Feltápászkodtam és kimentem.
A kunyhó egy erdő és egy mező találkozásánál roskadozott, mellette pedig egy kis patak vidáman folydogált. Na ezt nem lehetett rólam elmondani! Tegnap nem tudtam vadászni, ezért iszonyatosan éhes voltam. Visszamentem a kunyhóba, majd az íjammal és nyilaimmal felszerelkezve indultam reggeli vadászatra. Kiszúrtam egy nyulat egy bokor tövénél. A nyílvesszőm azonnal megölte. Még két fácánnal gazdagodva mentem vissza a kunyhóhoz. Tüzön megsütöttem őket, majd meg is ettem. Ez az egyik, amit megtanultam a bandában. Ha van kaja, annyit egyél, amennyi beléd fér, mert utána úgyis éhezni fogsz.
Elhatároztam, körülnézek kicsit. Tegnap reggel zuhantam le az erdő közepén, de nem igazán nézelődtem. Nehezen vonszoltam ki magam az erdőből és értem be a kunyhóba, amit szerencsémre észrevettem. Ott pedig bedőltem az ajtót kinyitva és aludtam úgy, mint akit agyonvertek.És egyébként így is éreztem magam. Délután kicsit magamhoz tértem és leterítettem magam alá egy takarót, amit ott találtam. Bár elnyűtt, lyukacsos volt, azért valamelyest örülhettem neki. Ám mivel ez a kis mozgás is iszonyatosan fájt, ezért inkább a további alvás mellett döntöttem. Este még egyszer felébredtem és a besütő hold fényénél vettem ki a lábamnál egy kályha maradványait. Ezen kívül és a takarón kívül semmi nem volt bent, csak persze az íjam, meg a nyilaim. Itt ébredtem reggel morcosan és fáradtan.
Most pedig a patak mentén sétálok és térképezem fel a területet. Egyre beljebb menve sűrűsödik az erdő és egyre több bokor és kisebb növény vágja el az utamat. Nem igazán hiszem, hogy megtalálnám a helyet, ahol lezuhantam. Bár nem fáj már annyira a testem, mint tegnap, de még mindig eléggé érzem. Azt az érzést nehéz lenne elmondani, mikor az angyalok birodalmából egy másikban érek földet. Nem estem, mert akkor már rég halott lennék, de igazából nem tudom, mi-vagy hol fáj. Inkább olyan volt, mintha repülnék, de belekerülnék valami olyan légáramba, ami lejjebb és lejjebb taszít. Most úgy érzem, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Egy jó nagy darabot! Bár a hátamon érzem a szárnyaimat, tudom, hogy nehezebb lenne felemelkednem a levegőbe, mint ezelőtt. Az egész testemet gyengeség uralja.
Közben elértem arra a helyre, ahol a patak belecsordogál egy tóba. A felszíne sima volt és olyan, mint a tükör. Felé hajoltam. Nem tudom, mire számítottam, mit fogok látni. Hogy meglátszik rajtam az, amin keresztülmentem? Hát nem! Ami először eszembe jutott, az volt, hogy réges-rég volt levágva már a hajam, a második meg, hogy akármennyit is aludtam, sötét karikák húzódnak a szemem alatt. Bámultam a vízben a képemet. Asszem sosem fog már változni. Se a jeges pillantásom, se a halotti sápadtságom. A hajam meg sötéten hullott a vállamra. Az az igazság, hogy bár lányosan hangzik, szeretem, hogy hosszú. Sokat szívattak is vele, de egy idő után meguntam, és az egyik figurának, aki iszonyatosan felbosszantott akkorát kentem le, hogy azóta is meglátszik, plusz már messze elkerül. Natja és Stina próbált kedves, de legalább valamennyire rendes srácot nevelni belőlem, de mindig, mikor már azt hihették volna, hogy sikerrel jártak, valamivel összetörtem a reményeiket. Furcsa egy neveltetésben részesültem, ehhez kétség se fér. Ha valaki elveszti a szüleit, és segítség hiányában meghal, az gáz. Ha valakit örökbe fogadnak, az örülhet. Kivéve, ha azok, akik "nevelőszüleiddé" léptek elő neves rablóbandát alkotnak. Így már szívás. Ade elődje azt akarta, hogy életben hagyjanak. Rábízott egy rabolt lányra, Natjara. Idővel ő lett a banda "nőfeje". Főzés dolgában, orvoslásban ő járt el, és ezekben hallgatni kellett rá. Stina is rabolt csaj, akit Natja a gondjaiba vett. Bár akárhogy is igyekezett, Stina vizet se tudott forralni. De annál jobban tudott varrni. Mindketten idővel megszokták a bandát. Bár a néha elrévedező tekintetük, s magányos sírdogálásuk arra utal, hogy régi életük után vágyakoznak.
És hogy velem mi van? Na pff!... Egy elcseszett, bosszantó vakarcs voltam mindig, és leszek örökké. Bár a büszkeségük voltam, nem tudom miért. Az, ahogy az íjjal tudok bánni, az adottság. Az meg, hogy ravasz és kemény harcos lettem, az ő érdemük, nem az enyém. Ami az én büszkeségem, a hajthatatlan, megingathatatlan makacsságom. Meg a hidegségem. Van aki nyugottságnak hívja, de én ezt nem hiszem. Sok öldöklést néztem meg anélkül, hogy egy kis részvétet is érezzek az áldozatok iránt. Sok kínzást élveztem végig, és nem hiába ezt a szót használom, hogy 'élveztem'. Például miután elrabolták Stinát, a bátyja valahogy ránk talált. Kínhalál lett a büntetése, amiért rátámadott a bandára. A kínzócölöphöz kötözött, már szinte felismerhetetlen test képe még mindig él az emlékezetemben. Először csak ijesztgették. Késeket dobáltak felé, amik miliméterek híján elérték őt. Lándzsával szegezték a bőrét a fához. Majd tüzes vassal bélyegezték meg a behatolót. Akik bemerészkedtek a táborba, mind kaptak ilyen jelet. Utána fáklyákkal égették a bőrét, közben kardokkal és tőrökkel estek neki. Végül elégették a még mindig élő idiótát. Stinát kényszerítették, hogy végignézze, majd közölték vele, hogy neki így is jobb sorsa lett. Nekem tetszett a műsor, de ő akkor úgy létezett, mint valami élőhalott, egész addig, míg meg nem fenyegették, hogy őt is elégetik. Végül Stina erőt vett magán és normálisan viselkedett. Az elveszített bátyja helyébe pedig engem fogadott öccsének. Na nem azért, mintha hasonlítanék rá, és nem is azért, mert annyira szeretett volna. Ha..! Már csak az kéne! Csak kellett neki valaki, akit tesójának hívhat. Ám bennem csalódnia kellett. Még jó! Nem csak, hogy nem voltam hajlandó "tesó"-nak hívni, de egy idő után minél messzebbre el is kerültem. Utána asszem rájött, mi a szitu és visszatért a normális állapotra, mikor is semmi rokonság nincs köztünk.
De ha ennyit elmélkedek, délig itt fogok szobrozni, úgyhogy ideje továbbállnom, és az elmémet előretekerni pár évvel! A helyzet a következő: Nincs semmim, se senkim. Na de azért nem kéne túldramatizálnom, mer' nem olyan súlyos a gond! Az a kis fatákolmány jó lesz alapnak és megpróbálom kicsit strapabíróbbá változtatni. Plusz a takaró is hasznosítható, ráadásul a fegyvereim is hiányosan bár, de megvannak. És hát ami rajtam van. Szakadt ing, elnyűtt nadrág és bőr csizma. Nem túl sok, de jobb, mint a semmi. És a senkire térve, a magány mindig jó barátom volt, úgyhogy ezzel nincs gond. Na és mielőtt elrévedek a távoli múltban, ideje lenne építkezéshez látnom. Az erdőben ágakat gyűjtöttem későbbi tüzeléshez, de semmi favágó szerszámom nem volt, ha csak a vadászkésemet nem nézzük, amit a kunyhóban hagytam a reggelim elfogyasztása után. Akárhogy nézem is, ezzel nem fogok fát aprítani, így más megoldás után kell néznem. Wahh! De inkább ezt a problémát ebéd utánra halasztom! A reggelimből pár falat maradt csak, így ezt elfogyasztva is éhes voltam. A mezőn legelészett egy szarvascsorda. Egy őzet célba vettem és el is találtam. Szóval ebédem is volt. Kicsit macerásabb volt elkészíteni, de végül finom lett és jól is laktam. Elálmosodtam és el is nyomott az álom.
