Vihar

Arrow Storm-Nyílvessző Vihar

Már megint azon a folyosón rohantam. Kétoldalról fából emelt falak vettek közre, előttem is emberek rohantak és mögöttem is. Vagyis tévedés! Nem emberek, hanem angyalok! Csak futottunk. Nem üvöltöztünk vagy kiáltoztunk, mint más rablóbanda tette volna. Zsákmányt akartunk! Sokat! Ajtók voltak jobbról is, balról is, de minket nem érdekeltek. Tudtuk, hol van az, amit keresünk. A folyosó végén egy kétszárnyas ajtó volt. Ade, a vezérünk megálljt parancsolt, majd odaintett magához engem. Én voltam a fegyverük. Két másikkal kinyittatta az ajtót. Először nem láttam semmit. A folyosót fáklyák világították meg, de ide nem ért a fényük. A szemem nagyon lassan szokott a sötétséghez. Mikor pedig hozzászokott, nem akartam elhinni, amit láttam. Először az alakját tudtam kivenni. Egy személy volt. Támadó pozíciót vett fel, ezt még így is érzékeltem.  Utána arra is rájöttem, mit véd. Egy ládát! Az egész csapat észrevehette, mert mindenki mocorogni kezdett. Azonban annak a tetején is mozgott valami. Egy kisgyerek volt! Mikor jobban megnéztem az álló alakot, arra is rájöttem, hogy nő! Nem lehetett már fiatal, de az állásából és a kezében tartott kardról ítélve harcos volt. Ekkor éreztem, hogy Ade rám néz. Egy szót mondott csupán.

-Lőj!

A kezemben lévő íjamat felemeltem, a másik kezemmel elővettem a hátamra erősített tegezből egy nyílvesszőt és a húrra illesztettem. Csak egy másodpercembe került. Aztán a nő szemébe nézve lőttem. Sehogy se térhetett volna ki halálos nyílvesszőm útjából. Nem volt már csönd, mégis hallottam a nyíl zizegését, megérkezését a célba és a nő utolsó elsuttogott szavát.

-Fiam...                                                                                                                    

Ezután mintha az egész világ felgyorsult volna, én azonban nem éreztem semmit. Érzékeltem, hogy a többiek a ládához rohannak, de teljesen csak egy hirtelen jött széllökés térített magamhoz. De ez teljesen! Mivelhogy nem igazán emlékeztem ablaknyitogatásra. És nem is! Mire magamhoz tértem, vagy öten már a szobában voltak. Harcosok! Valahogy rájöttek, hogy itt vagyunk. Nagyon nagy bajban voltunk. Én is rájöttem akkor valamire. El! Kell! Tűnnöm! A többiek mögött álltam, így azonnal nem vettek észre. Lassan araszoltam a másik fal felé. Mikor odaértem, hirtelen felgyújtottam magam mögött a padlót, kitörtem a falat és kiugrottam. Elkezdtem teljes erőmből futni, közben pedig a Viharhoz imádkoztam, hogy rejtsen el. A Sötét Erdőben bújtam el. Láttam mindent. Mire valaki utánam tudott jönni, már nem tudott követni. Eközben a többieket láncra verten kivezették. Biztos a várba viszik őket. Tudtam, hogy nemsokára rendesen átkutatnak mindent utánam, úgyhogy el kellet rejtőznöm. Ez azonban elég lehetetlenségnek tűnt. Az éjszakát ott töltöttem az erdőben.

Reggel egy észveszejtően idióta ötletem támadt. Csak ez az egy megoldás maradt!

Még mindig tartott a vihar, ami tegnap este robbant ki a kérésemre. Ez előnyömre vált. Ellopakodtam a Választóhoz. Ez egy nyílás volt a talajon, ami elválasztotta az angyalok birodalmát az emberekétől. Két őr volt mellette. Nem volt túl sok olyan őrült, aki az emberek birodalmába akart volna menni, de az óvatosság nem árt. Ezért kellettek az őrök. Én viszont pont erre készültem, így valahogy el kellett terelnem a figyelmüket. Az ég felé fordultam segítségért. Egy hatalmas villám vágta át az eget. A két őr felkapta rá a fejét, én meg kihasználtam az alkalmat. A hátuk mögött odasiettem és leugrottam. Zuhantam...Zuhantam...

Ebben a pillanatban felébredtem. Én, Arrow Storm, a bukott angyal.