Vihar

 Arrow Chano és Arrow Araceli

Csendes, nyugodt éjjel volt. A hold néha-néha kibújt a felhők takarásából, de amúgy a sötétség uralkodott a tájon. A halovány fénye nem tudott áttörni az éjszaka fekete függönyén, így az itt lopakodó árnyak is láthatatlanná tudtak válni. Pedig többen is megbújtunk itt. Bár az is igaz, hogy csendben voltunk, akár az alattunk nyugvó, porladó testek. Az angyalok a halottaikat tiszteletben tartották, de mint mindig, ez alól is voltak kivételek. Nekünk azonban kapóra jött, hogy az egyik piszkosul gazdag angyal is ilyen kivétel volt. Sokáig nem tudtuk kirabolni, mert nagy figyelmet és óvatosságot fordított a pénzére. De egyszer Paul megfigyelte, ahogy idejön az éjszaka kellős közepén és egy kőhalom körül tesz-vesz valamit. Ezután rájöttünk, hogy ide rejtette a vagyonát, hogy ne tudják elrabolni tőle és ne is találhassa meg senki. Néha eljött és kivett a ládából valamennyit, de nem túl gyakran. Még ezen információk tudatában is vigyáznunk kellett azonban, nehogy meglepjen minket. Így pár valakit a temető fala mellé állított Paul. Óvatosan haladtunk a kilesett hely felé. Paul az egyik iszákos, kötekedős bandatag volt a vezetője az akciónak, mert Ade a túlzott hitével nem rabolt volna a temetőből, ezért nem tudhatott erről semmit. Baj nélkül eljutottunk a kövekig. Halkan odébbrakosgattuk őket és ásni kezdtünk. Úgy 30 cm után, az ásónk akadályba ütközött. Gyorsan kiszabadítottuk a ládát és visszatemettük a lyukat. Ráhelyeztük a köveket és a ládát megfogva indultunk a falak felé. Körülbelül 30 lépés után hallottunk valami zajt. Hátrafordulva épp csak észrevettük két lámpás fényét. Messze voltak, de közeledtek. Némán bújtunk el a sírhalmok és jelölő köveik között és onnan figyeltük őket. A két piciny fényben bontakozott ki előttünk egy magas, szikár alkatú, előreugró állú, kecskeszakállas, de kopasz és egy alacsony, gömbölyű, kunkori bajuszos, bozontos szemöldökű és frizurájú harcos. Az első kemény tekintettel mért fel mindent alaposan, hogy hatalmas bárdjával azonnal lecsaphasson, ha kell. A másik vizenyős szemei ide-oda ugráltak, mint egy ijedt egéré, viszont a buzogányt tartó keze egy kicsit sem remegett. Ekkor belémnyilalt a felismerés, aminek az erejétől le kellett hajtsam a fejem. Nagyon is jól tudtam, ki ez a két harcos. Amikor pedig a halovány fény a szemem előtti két sírkőre esett, újabb ismerős dolgot fedeztem fel. Hirtelen szédülni kezdtem a rám törő emlékek sokaságában. Egy jelenet élesen jelent meg a szemeim előtt.
2000. október 13. Az ötödik születésnapom alkalmából anya és apa nem ment dolgozni, hanem otthon maradtak , hogy ünnepeljünk. Épp a kezemben lévő gyertyát akartam elfújni (mivel tortára nem volt pénzünk), mikor kivágódott az ajtó. Egy jól megtermett ember nyomult be rajta és a nyomában még vagy öten. Az elsőnek hatalmas kard volt a kezében. Ő tűnt a legfélelmetesebbnek és ő is szólalt meg.
-Ne kiabáljanak és ne álljanak ellen! Adják át a vagyonukat, különben végük!
Anya és apa egymásra nézett. Nem volt igazából semmi értékesünk. Anya, Arrow Araceli, a birodalom postagalambjait látta el és őrizte az egyik "megállóhelyükön", ami nem volt egy jól megfizetett állás. Hosszú, világos hajával és alacsony termetével nagyon törékenynek tűnt, viszont kék szemeiben a határtalan kedvesség mellett ugyanilyen határozottság is tükröződött. Apa, Arrow Chano, magas és izmos alakjával igazán harcos alkat volt, ennek ellenére gyűlölte az erőszakot. Heves, határozott, de igazmondó természetével nehezen talált munkát. Végül a Várban kötött ki, mint fegyvertisztító, ami szintén kevés jövedelmet hozott. Szóval pont csak annyi pénzünk volt, hogy nehézkesen megélhessünk belőle. Ami otthon pénz volt, apa gyorsan összeszedte és átadta a banditáknak.
-Ez az össz vagyonuk. Kérem hagyjanak minket békében itt!
Nagy, barna szemeivel kérlelve nézett, viszont ők nem hittek neki és feldühödtek. Egy kés a szívében és Arrow Chano halott volt. Anya halkan felzokogott. Apa gyilkosa, egy kopasz, görnyedt hátú alak most hozzá fordult.
-Értékeket akarunk!
Anya mindent odavitt nekik. Ruhákat, edényeket, még a hajában lévő egyetlen ékszerét, egy kicsi csatot is. Erre még jobban bedühödtek.
-Ennyi?- üvöltötték.
-Nincs semmink- mondta anya. Mikor az előző bandita elélépett és felemelte a kardját, anya utoljára még rámnézett és mosolygott, majd az acél kettéhasította Arrow Araceli testét. Tudtam, hogy nem látom őket többé, mégsem sírtam. Nem akartam úgy meghalni. Az égő gyertya fénye felett bátran néztem a vezetőjük szemébe. Azt gondoltam, ha meghalok, akkor legalább bátran tegyem. Ekkor furcsa dolog történt. A főnök előrelépett és felemelte a kezét, megállítva a többieket.
-Várjatok egy percet!- mondta nekik, majd hozzám fordult. -Jeff vagyok. És te?
-Storm. Arrow Storm.
-Szeretted a szüleidet?
-Igen.
-Akkor mért nem sírsz?- faggatott.
-Mert ha engem is megöltök, akkor nem akarok sírni.
-És ha nem ölünk meg?
Erre elgondolkodva néztem rá és nem igazán tudtam válaszolni.
-Miért nem?- kérdeztem végül. A banditák is kíváncsian nézték a vezérüket, aki mindannyiunknak válaszolt.
-Tetszel nekem, te fiú. Beveszlek a bandába. Persze neked kell dönteni. Egyedül elpusztulnál, de én mindent megtaníthatok neked.
Nem mondta, de tudtam, ha nem mondok igent, akkor úgyis megölnek. Így a szemébe nézve lassan bólintottam.
-Okos gyerek!- kiáltotta vidáman, majd a többiekhez fordult. -Kutassátok át a helyet!
Én a még mindig égő gyertyával a kezemben álltam és néztem, ahogy mindent feltúrnak. Két helységből állt csak a kunyhónk, így hamar végeztek. Ezután hosszú és fáradtságos út következett. De még mielőtt elindultunk, elfújtam a gyertyát, két dolgot kívánva. Az első, hogy anya és apa boldog legyen odafent, a másik, hogy legyen jó a döntésem. Pár nap múlva a számomra kijelölt sátorban felkeresett Jeff. Azt mondta, hogy mutatni akar valamit. Fárasztó út után megérkeztünk egy helyig, ahol megálltunk.
-Én megvárlak itt. Hasalj le és kússz el addig a bokorig!- mutatott el keletre. -Várj egy kicsit ott! Tudni fogod, mikor gyere vissza.
Ezzel elindultam. Lassan haladtam, de kitartóan kúsztam. Mikor elértem a bokorig, halkan hajtottam szét kicsit az ágait. Velem szemben közeledett két angyal. Egy egy zsákot húztak maguk után és hangosan dumáltak.
-Te Todd! Hogy ez milyen őrjítő egy meló!
-Jaja!
Egymás mellett ásni kezdtek. Egy idő után a másik szólalt meg.
-Minek vállaltad el egyáltalán? Féleszű bolond!
-Ne szidd má' a te Bud barátod! Hisz tudod mennyit adnak azé', ha megássuk ezt a gödröt és beletemetjük azt a két szerencsétlent, akit annál a háznál találtak nemrég!
A másik beleegyezően bólintott, majd újra csöndben dolgoztak. Aztán újra megszólalt az előző.
-Bár amúgy nem értem, mért nem lehet az ilyen mocskos, egyszerű népeket hipp-hopp felégetni, vagy csak úgy otthagyni. Nem mindegy má' nekik?- röhögött rekedten. A gödörbe belehajították a két zsákot. Egyik se volt bekötve, így érkezéskor kicsúsztak kicsit a hullák. Az egyikben apa selymes, hosszú, barna haját pillantottam meg és mikor a másikat is megláttam, minden önfegyelmemet össze kellett szedjem, hogy ne üvöltsek fel és fussak el, amilyen messze csak tudok. Anya világos haját vér borította és a feje kettőben volt. A két alak gyorsan rájuk dobálta a földet, majd letaposták és két követ raktak a halomra. Nehezen belevésték a szüleim nevének kezdőbetűit, majd felálltak és röhögve, a nagy jutalom reményében elmentek.
Lassan visszaballagtam Jeffig és kérdőn néztem rá.
-Harcosok- mondta. -Pénzt kapnak a halottak eltemetéséért, de igazából szívtelenek és igazságtalanok.
Visszamentünk a táborba. Innentől kezdve gyűlöltem a harcosokat. És a sok évnyi gyűlölet annak a két harcosnak a látványától, akik nem adták meg a végtiszteletet a szüleimnek, a felszínre tört abban a percben. Felemeltem a fejem Arrow Araceli és Chano sírjáról és egy macska gyorsaságával ugrottam a magasabb torkának. A repülés közben kirántottam a késem az övemből és minden izmomat megfeszítve csapódtam a testének. Ideje sem volt feleszmélni, nem hogy védekezni, mert azonnal átvágtam a torkát. A következő másodpercben pedig már a másik szívének szegeztem a késem.
-Utolsó szavak?- kérdeztem gúnyosan.
-Ki vagy?- tudakolta remegve.
-A rémálmod- válaszoltam, miközben előrelendülve beleszúrtam a késem a félelemtől gyorsabban kalimpáló szívébe. Elvettük a fegyvereiket és a pénzüket, majd a ládát megfogva indultunk haza, magunk mögött hagyva a temető két őrét, akiket következő nap találtak meg a társaik. A temetőben annyi változott csupán, hogy falakat emeltek, míg régen ezek nem voltak ott. A pénzt elosztottuk, a kaland feledésbe merült.
Viszont az elmém megőrizte és most álom formájában újra átéltem az akkor történteket. Jó sokáig aludtam és mostmár szinte sötét volt. A testemet pihentnek éreztem, de az elmémet nem. Elvánszorogtam a délelőtti tóhoz és a jeges vizében úgy-ahogy megmosakodtam. Mire visszaértem a kunyhóhoz, az égen megszaporodtak a felhők, amiknek sötétszürke színe elég baljós volt. Nem kellett sokáig várnom. A vihar iszonyú égzengéssel és villámlással meg is érkezett. Bementem és betakarózva bámultam a plafont, amin a hasadékokon keresztül láthattam a villámok fel-felvillanó fényét. Az eső be is esett és a szél keményen verte a kunyhó falait. De el tudtam aludni. Aztán az éjszaka közepén valami baljós érzéssel felébredtem. Kinyitottam a szemem. Még mindig tartott a vihar. Ekkor valami reccsent és hirtelen kivágódott az ajtó.