Vihar

Egy két fejű, cincogó, has táncoló, balett-tütüs aligátor állt előttem. Vagyis a régi életemben bizonyosan körülbelül az állt volna, mert ezt a meglepett-megrökönyödött arc kifejezést, amivel most az ajtóban lévő két tizenéves lányt bámultam, szerintem csak azzal érték volna el. Az egyik hosszú, szőke tincsei, még így, vizesen is gyönyörűen ölelték körül tökéletes, szív alakú arcát. A rózsaszín, amúgy is szűk szabású ruhájára még rátett egy lapáttal a vihar, így teljesen érzékeltetve lett valótlanul dögös teste. Barnára sült lábait szandálba bújtatta, és az összképet egy nyaklánc és egy táska egészítette ki. A mellette álló lánynak rövidebb, barna haja és alacsonyabb termete volt. Zöld ruhája kiemelte az ugyanilyen, most meglepetéstől tágra nyílt szemét, amivel engem méregetett, mivel ők is pontosan annyira számítottak rám, mint én rájuk. Érdekes fejlemény! Latolgathattam a választásaimat, de úgy sem lett volna semmi értelme. A két engem pásztázó szem pár gazdája is pont annyira volt a helyzet magaslatán, mint én. A szőke megköszörülte a torkát, és megszólalt.
-Hogy hívnak?
Úgy tűnt, barátságos úton próbálta tisztázni a dolgokat arra gondolva, hogy ők két fegyvertelen, gyenge lány áll szemben egy úgy-ahogy felfegyverkezett, izmos csávóval. Vagyis én ültem, de ez részlet kérdés. Válaszolnom kéne, de mit? Nem mondhatom az igazat, de milyen hazugság állna meg a talpán ilyen helyzetben? Egy villámlással egy időben kaptam ihletet. Szóval a tökéletesen kigondolatlan tervem egyszerű válasza:
-Nem tudom- mondtam olyan zavart és fáradt hangon, amennyire csak sikerült. Meglepődtek és egymásra néztek. Valószínűleg mérlegelték az általam rájuk jelentett veszélyt, és arra jutottak, hogy... Előrébb léptek, becsukva az ajtót maguk mögött, szóval arra jutottak, hogy ártalmatlan vagyok. Erős késztetést éreztem, hogy bebizonyítsam ennek a szöges ellentettjét, viszont a józan eszemre hallgatva inkább nem mozdultam.
-Én Auróra vagyok, ő meg Aletta- mutatta be magukat a szőke.
-Mi a te neved?- kérdezte újra, biztos, ami biztos alapon.
-Nem tudom...- válaszoltam egyre kétségbe esettebb hangon. Na ebből mi fog kisülni? Gondolkodva meredt rám, én meg vissza rá. Végül én szólaltam meg.
-Minden olyan zavaros! Hangok, sötétség, fájdalom, aztán egy helyben fekszem, utána sok idő elteltével ti!- lóbáltam a kezem, ingattam a fejem, adtam a totál diliset.
-Jaj szegényem!- szaladt volna oda hozzám, ha a barátnője vissza nem húzza.
-Mi van, ha veszélyes?- kérdezte súgva, bár persze meghallottam.
-Ne légy ilyen hülye!- rántotta el a kezét a szőke. -Látod milyen összetört! Segítenünk kell neki!- ekkor hozzám fordult. -Ne aggódj! Bennünk megbízhatsz. Először is kell neked egy név!- nézett balra, jobbra, ki, rám, fel, majd... újra fel. -Vihar! Ez az! Ez lesz a neved! Jó lesz?- fordult felém. Zavarodottan bólintottam.
-A nevem Vihar- nyugtáztam. Fura egy irányt vettek a dolgok.
-Szóval nem emlékszel semmire. Tudod Aletta, az a betegség... Hogy is hívják?
-Nem tudom- ingatta a fejét a másik. Tényleg nem tudják?! Na ennyit az emberek agyi szintjéről!
-Van egy ilyesmi dolog, úgyhogy szerintem az a bajod. De az úgy tudom egy idő után elmúlik...- engem méregetett gondolkodva.
-Na akkor ezt megbeszéltük!- csapta össze a kezét, és ült le a táskájára. Közben felcsúszott a szoknyája a combján és ott felejtett tekintetem láttán felkuncogott, mire bosszankodva másfelé néztem. Ekkor újra megszólalt.
-Ha elállt a vihar, beviszlek a városba, és bemutatlak apámnak, hogy eldöntse, mi legyen veled. Ő itt az egyik legnagyobb fejes, úgyhogy nagyon sokat ér a szava. Elhallgatott. Az én oldalamat azonban fúrta a kíváncsiság sok minden kapcsán, szóval továbbra is adva a hülyét, rákérdeztem.
-Hol vagyok? Fogalmam sincs!- suttogtam rettegést mímelve.
-Ne aggódj! Biztonságban vagy. Ez a kunyhó a Tricciana erdő mellett épült, ahonnan tovább hegyek magasodnak. A másik oldalon szántóföldek és farmok választanak el minket a várostól, Kerubinától. Mindent meg fogok mutatni neked!
-Köszönöm- mondtam meghatottan. Most pedig tisztázzuk a dolgokat! Egyáltalán nem örülök nekik, viszont nem tehetek semmit, ami jobb lenne, mint, hogy velük megyek.Ha végeznék a betolakodóimmal, sokan erednének a nyomomba, főleg, hogy az egyik valami fejes lánya. Nem kockáztathatom. Még ha sikerülne is meglógnom, ami természetesen sikerülne, akkor is mindenhol köröznének, ami nem sok jóval kecsegtet. Viszont, ha  velük megyek , és apuci tud szerezni nekem szállást, akkor igazán királyi életem lesz. Vagy nem. Azonban jobb, mint az első megoldás, kevesebb gond van vele, így ennél állapodtam meg.
Nemsokára lejjebb vett a vihar, majd teljesen el is csitult. A törpe kinézett, majd intett, hogy mehetünk. Én feltápászkodtam, összeszedtem a fegyvereimet és kimentem utánuk, hátrahagyva a roskatag viskót a kemény padlójával. Út közben a szőke végig csacsogott olyasmiket, hogy ez ennek a földje, ez annak, ez a farm ocsmány, ez undorító és így tovább. Lassan kiértünk a nyílt terepre. Érdekes kép tárult elém. Magam előtt egy folyót láttam, amin kicsit odébb ívelt át egy híd. A másik oldalon házak hosszú sora húzódott. Az éjszaka kísérteties homályba vonta a részleteket.
- A folyó a lényeg- szólalt meg mellettem a szőke. Odafordultam, mire folytatta. - A hegyek körülölelik a várost, kivéve egy helyen. Ott ömlik be a Kerubin folyó. Kicsit lejjebb mesterségesen négyfelé választották. A két-két szélső ág között házak sorakoznak, középen meg még pár, plusz másik épületek. Boltok, suli, ilyesmik. Hidakon lehet közlekedni a folyó fölött. A hegyek alján erdők, farmok és földek állnak, ahogy már láthattad. Most is itt vannak- mutatott balra.
- Auróra!- szólalt meg a törpe, mire a szőke odafordult a már elfelejtett barátnőjéhez.
- Igen?
- Én megyek haza az első hídon. Rendben?
- Persze, menj csak!- bólogatott, majd hozzám fordult.- Az első híd mellett lakik, én viszont a második közelében, így mi arra megyünk.
Tovább ballagtunk, miközben én a folyót bámultam. Amikor megérkeztünk, alaposan megszemléltem a hidat. Kőből és fából volt, nem díszítettek ki, de jól illett a tájhoz. Átkelve rajta is a folyót néztem. Tényleg szép volt. Vad, erős, de közben nyugodt és gyengéd. Majd két ház közötti sikátoron át az útra értünk, ahonnan már nem láthattam a vizet. Ehelyett a terepet mértem fel. Néhány ház kiemelkedett a többitől, mutatva a tulajdonosai gazdagságát. A hülyék! Pont az ilyeneket szeretik a magamfajták kirabolni. Ehhez persze kellő elővigyázatosság kell, de amúgy sima ügy. Olyan jó vendégségekre hívattuk meg magunkat a bandával, hogy szinte még a tulajok is élvezték! Persze csak szinte, mivel teljesen kifosztottuk őket és a leitatott házigazdák csak következő nap szereztek tudomást arról, mit műveltünk feleségeikkel vagy lányaikkal. Az biztos, hogy mi élveztük nagyon! Még szinte előttem van egy egy csupa selyem ágy, vagy fehérnemű, amit iszonyú tökély volt szétszakítani, és...
- Vihar!- ...és beleszól a szőke az életembe.- megjöttünk!
Felnéztem. Whoááá! Ez volt az első reakcióm. A legnagyobb ház magasodott előttem. Fehér rácsos kerítés és a mögött kicsit beljebb egy szintén fehér ház, vagy inkább palota. A szőke mellettem zörgött és bénázott egy kicsit a kulcsaival, majd kinyitotta a kaput és becsukta utánam. A kövezett utat két oldalt fenyők határolták, majd folytatódtak a ház mellett. Az út végén, a ház előtt pár méterrel egy szökőkút állt. A benne lévő szobor egy nőt ábrázolt hosszú estélyi ruhában, amire a nyakláncából ömlött a víz. Egyik kezében kardot tartott a föld felé, a másikkal egy kelyhet az éghez. A kút szélét szép vésések díszítették. A szőke már az ajtónál járt, ahol pár lépcsőfok után én is csatlakoztam hozzá. Mikor benyitott, hirtelen nappali világosság öntött el. Mire hozzászokott a szemem az éles fényhez, rájöttem, hogy társaságot kaptunk. Pár méterre tőlünk egy ötvenes évei elejét taposó, sörhasát zöld bársony fürdőköpeny alá rejtő, kopaszodó, kb.170 cm magas férfi állt karba tett kézzel. Gyanítom a szőke apucija. És...
- Apuci!- és talált. A csaj belépett a házba és megölelte bársonyaput, akinek több érzelem játszott az arcán. Afölötti megkönnyebbülése mellett, hogy a lánya egészben hazaért, ott volt még a harag és düh, hogy ezt ilyen későig nem tette meg, és a kíváncsiság és türelmetlenség, hogy végre be legyen mutatva neki az ajtóban álló idegen. Ekkor a szőke hozzám lépett, és bevezetett pár lépést. Végig az apa arcát figyeltem. Az ajtón kívül nem láthatott rendesen, így amikor beljebb léptem halk 'óh' szakadt ki belőle, és tágra nyílt a szeme. Rég megtanultam már, hogy a test nagyon éles fegyver lehet. Mert a harc mellett akármit el tudok vele érni. Egymás ellen fordítani anyát és lányát, barátnőket/barátokat, józan észt és szívet. Vagy el tudom hitetni magamról, egy 180 cm-es, izmos, szívdöglesztő srácról, hogy félénk, és meg kell menteni a magánytól és a kinti világ sötétjétől. Ami a szőke magyarázása után: "Az erdő melletti kunyhóban találtunk rá Alettával. Nagyon félt és nem emlékszik semmire, így elhoztam magammal." sikerült is. Az apa szemében aggodalom és sajnálat gyűlt, majd mikor a lánya könyörgő tekintettel megkérdezte, hogy maradhatok e, azonnal rábólintott.
- Természetesen. Alhat a vendégszobában. Holnap minden mást megbeszélünk.- egy kis gondolkodás után a lányához fordult.- Csillagom! Biztos elfáradtál, úgyhogy jobb lesz, ha azonnal mész és lefekszel. Én majd elkísérem a vendéget.
Erre a szőke kicsit morcos ábrázattal elfordult és felsietett balra a lépcsőn. Huh! Annyira lekötött további sorsom, hogy körül se néztem, ami nagy hiba volt. A ház belseje egyszerűen lélegzetelállító, de emellett giccses és túl fényes. A bejárati ajtótól jobbra és balra is lépcső vezet fel az emeletre, ahol a folyosó egyik részéről nyíltak a szobák, a másik részéről pedig gyönyörűen faragott korlát felett lehet körben lenézni oda, ahol én álltam. Ez egy hatalmas előcsarnok volt, a falak mentén kis asztalokkal, a tetejükön vázákkal, festményekkel és a teret a mennyezetről jócskán lelógó kristálycsillár világította be. A velem szemben lévő falon is ajtó nyílt, de ennek felderítését úgy tűnik bársonyapu máskorra halasztotta, mert elhúzott a jobboldali lépcső felé. A második ajtót kitárta és betessékelt. Először a velem szemben lévő baldachin ágyon akadt mag a tekintetem, amit vékony selyemmel lehetett eltakarni. Majd ettől jobbra egy kis szekrényt vettem észre, majd egy hatalmas ablakot, elhúzott bársonyfüggönyökkel. A jobb oldali falnál egy díszes asztal és egy bőrszék állt. Az ajtó mellett egy hatalmas szekrény kapott helyet, míg balról, szintén ezen a falon egy faragott keretű, padlótól plafonig érő tükör. A bal oldali falon egy ajtó és mellette festmények sorakoztak. Egy hatalmas és kényelmesnek tűnő fotel töltötte ki egy állólámpával együtt az ágy másik oldalán lévő helyet. Az ágy felém eső vége mellett pedig egy díszesen faragott láda állt. A szobát mohazöldre festették, és a plafon fa szerkezetéről egy régimódi, vas csillár lógott. A padlót sötétbarna szőnyeg borította.
- Hogy tetszik?- kérdezte bársonyapu, akinek a jelenlétéről teljesen elfelejtkeztem. Őszintén válaszoltam neki.
- Gyönyörű!
- Akkor jó!- könnyebbült meg.- A szekrényben találsz pizsamát. Jó éjszakát!- mutatott jobbra, majd hátrafordult, kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Ezzel egyedül maradtam a szobában a gondolataimmal.