Köszönet Gloriának a gyönyörű festményért!

Arrow Storm a temetőben

 Arrow Chano és Arrow Araceli

Csendes, nyugodt éjjel volt. A hold néha-néha kibújt a felhők takarásából, de amúgy a sötétség uralkodott a tájon. A halovány fénye nem tudott áttörni az éjszaka fekete függönyén, így az itt lopakodó árnyak is láthatatlanná tudtak válni. Pedig többen is megbújtunk itt. Bár az is igaz, hogy csendben voltunk, akár az alattunk nyugvó, porladó testek. Az angyalok a halottaikat tiszteletben tartották, de mint mindig, ez alól is voltak kivételek. Nekünk azonban kapóra jött, hogy az egyik piszkosul gazdag angyal is ilyen kivétel volt. Sokáig nem tudtuk kirabolni, mert nagy figyelmet és óvatosságot fordított a pénzére. De egyszer Paul megfigyelte, ahogy idejön az éjszaka kellős közepén és egy kőhalom körül tesz-vesz valamit. Ezután rájöttünk, hogy ide rejtette a vagyonát, hogy ne tudják elrabolni tőle és ne is találhassa meg senki. Néha eljött és kivett a ládából valamennyit, de nem túl gyakran. Még ezen információk tudatában is vigyáznunk kellett azonban, nehogy meglepjen minket. Így pár valakit a temető fala mellé állított Paul. Óvatosan haladtunk a kilesett hely felé. Paul az egyik iszákos, kötekedős bandatag volt a vezetője az akciónak, mert Ade a túlzott hitével nem rabolt volna a temetőből, ezért nem tudhatott erről semmit. Baj nélkül eljutottunk a kövekig. Halkan odébbrakosgattuk őket és ásni kezdtünk. Úgy 30 cm után, az ásónk akadályba ütközött. Gyorsan kiszabadítottuk a ládát és visszatemettük a lyukat. Ráhelyeztük a köveket és a ládát megfogva indultunk a falak felé. Körülbelül 30 lépés után hallottunk valami zajt. Hátrafordulva épp csak észrevettük két lámpás fényét. Messze voltak, de közeledtek. Némán bújtunk el a sírhalmok és jelölő köveik között és onnan figyeltük őket. A két piciny fényben bontakozott ki előttünk egy magas, szikár alkatú, előreugró állú, kecskeszakállas, de kopasz és egy alacsony, gömbölyű, kunkori bajuszos, bozontos szemöldökű és frizurájú harcos. Az első kemény tekintettel mért fel mindent alaposan, hogy hatalmas bárdjával azonnal lecsaphasson, ha kell. A másik vizenyős szemei ide-oda ugráltak, mint egy ijedt egéré, viszont a buzogányt tartó keze egy kicsit sem remegett. Ekkor belémnyilalt a felismerés, aminek az erejétől le kellett hajtsam a fejem. Nagyon is jól tudtam, ki ez a két harcos. Amikor pedig a halovány fény a szemem előtti két sírkőre esett, újabb ismerős dolgot fedeztem fel. Hirtelen szédülni kezdtem a rám törő emlékek sokaságában. Egy jelenet élesen jelent meg a szemeim előtt.
2000. október 13. Az ötödik születésnapom alkalmából anya és apa nem ment dolgozni, hanem otthon maradtak , hogy ünnepeljünk. Épp a kezemben lévő gyertyát akartam elfújni (mivel tortára nem volt pénzünk), mikor kivágódott az ajtó. Egy jól megtermett ember nyomult be rajta és a nyomában még vagy öten. Az elsőnek hatalmas kard volt a kezében. Ő tűnt a legfélelmetesebbnek és ő is szólalt meg.
-Ne kiabáljanak és ne álljanak ellen! Adják át a vagyonukat, különben végük!
Anya és apa egymásra nézett. Nem volt igazából semmi értékesünk. Anya, Arrow Araceli, a birodalom postagalambjait látta el és őrizte az egyik "megállóhelyükön", ami nem volt egy jól megfizetett állás. Hosszú, világos hajával és alacsony termetével nagyon törékenynek tűnt, viszont kék szemeiben a határtalan kedvesség mellett ugyanilyen határozottság is tükröződött. Apa, Arrow Chano, magas és izmos alakjával igazán harcos alkat volt, ennek ellenére gyűlölte az erőszakot. Heves, határozott, de igazmondó természetével nehezen talált munkát. Végül a Várban kötött ki, mint fegyvertisztító, ami szintén kevés jövedelmet hozott. Szóval pont csak annyi pénzünk volt, hogy nehézkesen megélhessünk belőle. Ami otthon pénz volt, apa gyorsan összeszedte és átadta a banditáknak.
-Ez az össz vagyonuk. Kérem hagyjanak minket békében itt!
Nagy, barna szemeivel kérlelve nézett, viszont ők nem hittek neki és feldühödtek. Egy kés a szívében és Arrow Chano halott volt. Anya halkan felzokogott. Apa gyilkosa, egy kopasz, görnyedt hátú alak most hozzá fordult.
-Értékeket akarunk!
Anya mindent odavitt nekik. Ruhákat, edényeket, még a hajában lévő egyetlen ékszerét, egy kicsi csatot is. Erre még jobban bedühödtek.
-Ennyi?- üvöltötték.
-Nincs semmink- mondta anya. Mikor az előző bandita elélépett és felemelte a kardját, anya utoljára még rámnézett és mosolygott, majd az acél kettéhasította Arrow Araceli testét. Tudtam, hogy nem látom őket többé, mégsem sírtam. Nem akartam úgy meghalni. Az égő gyertya fénye felett bátran néztem a vezetőjük szemébe. Azt gondoltam, ha meghalok, akkor legalább bátran tegyem. Ekkor furcsa dolog történt. A főnök előrelépett és felemelte a kezét, megállítva a többieket.
-Várjatok egy percet!- mondta nekik, majd hozzám fordult. -Jeff vagyok. És te?
-Storm. Arrow Storm.
-Szeretted a szüleidet?
-Igen.
-Akkor mért nem sírsz?- faggatott.
-Mert ha engem is megöltök, akkor nem akarok sírni.
-És ha nem ölünk meg?
Erre elgondolkodva néztem rá és nem igazán tudtam válaszolni.
-Miért nem?- kérdeztem végül. A banditák is kíváncsian nézték a vezérüket, aki mindannyiunknak válaszolt.
-Tetszel nekem, te fiú. Beveszlek a bandába. Persze neked kell dönteni. Egyedül elpusztulnál, de én mindent megtaníthatok neked.
Nem mondta, de tudtam, ha nem mondok igent, akkor úgyis megölnek. Így a szemébe nézve lassan bólintottam.
-Okos gyerek!- kiáltotta vidáman, majd a többiekhez fordult. -Kutassátok át a helyet!
Én a még mindig égő gyertyával a kezemben álltam és néztem, ahogy mindent feltúrnak. Két helységből állt csak a kunyhónk, így hamar végeztek. Ezután hosszú és fáradtságos út következett. De még mielőtt elindultunk, elfújtam a gyertyát, két dolgot kívánva. Az első, hogy anya és apa boldog legyen odafent, a másik, hogy legyen jó a döntésem. Pár nap múlva a számomra kijelölt sátorban felkeresett Jeff. Azt mondta, hogy mutatni akar valamit. Fárasztó út után megérkeztünk egy helyig, ahol megálltunk.
-Én megvárlak itt. Hasalj le és kússz el addig a bokorig!- mutatott el keletre. -Várj egy kicsit ott! Tudni fogod, mikor gyere vissza.
Ezzel elindultam. Lassan haladtam, de kitartóan kúsztam. Mikor elértem a bokorig, halkan hajtottam szét kicsit az ágait. Velem szemben közeledett két angyal. Egy egy zsákot húztak maguk után és hangosan dumáltak.
-Te Todd! Hogy ez milyen őrjítő egy meló!
-Jaja!
Egymás mellett ásni kezdtek. Egy idő után a másik szólalt meg.
-Minek vállaltad el egyáltalán? Féleszű bolond!
-Ne szidd má' a te Bud barátod! Hisz tudod mennyit adnak azé', ha megássuk ezt a gödröt és beletemetjük azt a két szerencsétlent, akit annál a háznál találtak nemrég!
A másik beleegyezően bólintott, majd újra csöndben dolgoztak. Aztán újra megszólalt az előző.
-Bár amúgy nem értem, mért nem lehet az ilyen mocskos, egyszerű népeket hipp-hopp felégetni, vagy csak úgy otthagyni. Nem mindegy má' nekik?- röhögött rekedten. A gödörbe belehajították a két zsákot. Egyik se volt bekötve, így érkezéskor kicsúsztak kicsit a hullák. Az egyikben apa selymes, hosszú, barna haját pillantottam meg és mikor a másikat is megláttam, minden önfegyelmemet össze kellett szedjem, hogy ne üvöltsek fel és fussak el, amilyen messze csak tudok. Anya világos haját vér borította és a feje kettőben volt. A két alak gyorsan rájuk dobálta a földet, majd letaposták és két követ raktak a halomra. Nehezen belevésték a szüleim nevének kezdőbetűit, majd felálltak és röhögve, a nagy jutalom reményében elmentek.
Lassan visszaballagtam Jeffig és kérdőn néztem rá.
-Harcosok- mondta. -Pénzt kapnak a halottak eltemetéséért, de igazából szívtelenek és igazságtalanok.
Visszamentünk a táborba. Innentől kezdve gyűlöltem a harcosokat. És a sok évnyi gyűlölet annak a két harcosnak a látványától, akik nem adták meg a végtiszteletet a szüleimnek, a felszínre tört abban a percben. Felemeltem a fejem Arrow Araceli és Chano sírjáról és egy macska gyorsaságával ugrottam a magasabb torkának. A repülés közben kirántottam a késem az övemből és minden izmomat megfeszítve csapódtam a testének. Ideje sem volt feleszmélni, nem hogy védekezni, mert azonnal átvágtam a torkát. A következő másodpercben pedig már a másik szívének szegeztem a késem.
-Utolsó szavak?- kérdeztem gúnyosan.
-Ki vagy?- tudakolta remegve.
-A rémálmod- válaszoltam, miközben előrelendülve beleszúrtam a késem a félelemtől gyorsabban kalimpáló szívébe. Elvettük a fegyvereiket és a pénzüket, majd a ládát megfogva indultunk haza, magunk mögött hagyva a temető két őrét, akiket következő nap találtak meg a társaik. A temetőben annyi változott csupán, hogy falakat emeltek, míg régen ezek nem voltak ott. A pénzt elosztottuk, a kaland feledésbe merült.
Viszont az elmém megőrizte és most álom formájában újra átéltem az akkor történteket. Jó sokáig aludtam és mostmár szinte sötét volt. A testemet pihentnek éreztem, de az elmémet nem. Elvánszorogtam a délelőtti tóhoz és a jeges vizében úgy-ahogy megmosakodtam. Mire visszaértem a kunyhóhoz, az égen megszaporodtak a felhők, amiknek sötétszürke színe elég baljós volt. Nem kellett sokáig várnom. A vihar iszonyú égzengéssel és villámlással meg is érkezett. Bementem és betakarózva bámultam a plafont, amin a hasadékokon keresztül láthattam a villámok fel-felvillanó fényét. Az eső be is esett és a szél keményen verte a kunyhó falait. De el tudtam aludni. Aztán az éjszaka közepén valami baljós érzéssel felébredtem. Kinyitottam a szemem. Még mindig tartott a vihar. Ekkor valami reccsent és hirtelen kivágódott az ajtó.

Lassan kezdtem csak érzékelni a környezetemet. Dohos, ázott szag volt és én a padlón egy takarón feküdtem. Egy düledező mini fakunyhó lett az átmeneti szállásom. Mellettem volt az íjam és a nyilaim, a fejem a falnál, a lábam meg egy cserépkályha maradványai előtt. Jó kis reggel! Vagyis inkább hajnal. Feltápászkodtam és kimentem.
A kunyhó egy erdő és egy mező találkozásánál roskadozott, mellette pedig egy kis patak vidáman folydogált. Na ezt nem lehetett rólam elmondani! Tegnap nem tudtam vadászni, ezért iszonyatosan éhes voltam. Visszamentem a kunyhóba, majd az íjammal és nyilaimmal felszerelkezve indultam reggeli vadászatra. Kiszúrtam egy nyulat egy bokor tövénél. A nyílvesszőm azonnal megölte. Még két fácánnal gazdagodva mentem vissza a kunyhóhoz. Tüzön megsütöttem őket, majd meg is ettem. Ez az egyik, amit megtanultam a bandában. Ha van kaja, annyit egyél, amennyi beléd fér, mert utána úgyis éhezni fogsz.
Elhatároztam, körülnézek kicsit. Tegnap reggel zuhantam le az erdő közepén, de nem igazán nézelődtem. Nehezen vonszoltam ki magam az erdőből és értem be a kunyhóba, amit szerencsémre észrevettem. Ott pedig bedőltem az ajtót kinyitva és aludtam úgy, mint akit agyonvertek.És egyébként így is éreztem magam. Délután kicsit magamhoz tértem és leterítettem magam alá egy takarót, amit ott találtam. Bár elnyűtt, lyukacsos volt, azért valamelyest örülhettem neki. Ám mivel ez a kis mozgás is iszonyatosan fájt, ezért inkább a további alvás mellett döntöttem. Este még egyszer felébredtem és a besütő hold fényénél vettem ki a lábamnál egy kályha maradványait. Ezen kívül és a takarón kívül semmi nem volt bent, csak persze az íjam, meg a nyilaim. Itt ébredtem reggel morcosan és fáradtan.
Most pedig a patak mentén sétálok és térképezem fel a területet. Egyre beljebb menve sűrűsödik az erdő és egyre több bokor és kisebb növény vágja el az utamat. Nem igazán hiszem, hogy megtalálnám a helyet, ahol lezuhantam. Bár nem fáj már annyira a testem, mint tegnap, de még mindig eléggé érzem. Azt az érzést nehéz lenne elmondani, mikor az angyalok birodalmából egy másikban érek földet. Nem estem, mert akkor már rég halott lennék, de igazából nem tudom, mi-vagy hol fáj. Inkább olyan volt, mintha repülnék, de belekerülnék valami olyan légáramba, ami lejjebb és lejjebb taszít. Most úgy érzem, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Egy jó nagy darabot! Bár a hátamon érzem a szárnyaimat, tudom, hogy nehezebb lenne felemelkednem a levegőbe, mint ezelőtt. Az egész testemet gyengeség uralja.
Közben elértem arra a helyre, ahol a patak belecsordogál egy tóba. A felszíne sima volt és olyan, mint a tükör. Felé hajoltam. Nem tudom, mire számítottam, mit fogok látni. Hogy meglátszik rajtam az, amin keresztülmentem? Hát nem! Ami először eszembe jutott, az volt, hogy réges-rég volt levágva már a hajam, a második meg, hogy akármennyit is aludtam, sötét karikák húzódnak a szemem alatt. Bámultam a vízben a képemet. Asszem sosem fog már változni. Se a jeges pillantásom, se a halotti sápadtságom. A hajam meg sötéten hullott a vállamra. Az az igazság, hogy bár lányosan hangzik, szeretem, hogy hosszú. Sokat szívattak is vele, de egy idő után meguntam, és az egyik figurának, aki iszonyatosan felbosszantott akkorát kentem le, hogy azóta is meglátszik, plusz már messze elkerül. Natja és Stina próbált kedves, de legalább valamennyire rendes srácot nevelni belőlem, de mindig, mikor már azt hihették volna, hogy sikerrel jártak, valamivel összetörtem a reményeiket. Furcsa egy neveltetésben részesültem, ehhez kétség se fér. Ha valaki elveszti a szüleit, és segítség hiányában meghal, az gáz. Ha valakit örökbe fogadnak, az örülhet. Kivéve, ha azok, akik "nevelőszüleiddé" léptek elő neves rablóbandát alkotnak. Így már szívás. Ade elődje azt akarta, hogy életben hagyjanak. Rábízott egy rabolt lányra, Natjara. Idővel ő lett a banda "nőfeje". Főzés dolgában, orvoslásban ő járt el, és ezekben hallgatni kellett rá. Stina is rabolt csaj, akit Natja a gondjaiba vett. Bár akárhogy is igyekezett, Stina vizet se tudott forralni. De annál jobban tudott varrni. Mindketten idővel megszokták a bandát. Bár a néha elrévedező tekintetük, s magányos sírdogálásuk arra utal, hogy régi életük után vágyakoznak.
És hogy velem mi van? Na pff!... Egy elcseszett, bosszantó vakarcs voltam mindig, és leszek örökké. Bár a büszkeségük voltam, nem tudom miért. Az, ahogy az íjjal tudok bánni, az adottság. Az meg, hogy ravasz és kemény harcos lettem, az ő érdemük, nem az enyém. Ami az én büszkeségem, a hajthatatlan, megingathatatlan makacsságom. Meg a hidegségem. Van aki nyugottságnak hívja, de én ezt nem hiszem. Sok öldöklést néztem meg anélkül, hogy egy kis részvétet is érezzek az áldozatok iránt. Sok kínzást élveztem végig, és nem hiába ezt a szót használom, hogy 'élveztem'. Például miután elrabolták Stinát, a bátyja valahogy ránk talált. Kínhalál lett a büntetése, amiért rátámadott a bandára. A kínzócölöphöz kötözött, már szinte felismerhetetlen test képe még mindig él az emlékezetemben. Először csak ijesztgették. Késeket dobáltak felé, amik miliméterek híján elérték őt. Lándzsával szegezték a bőrét a fához. Majd tüzes vassal bélyegezték meg a behatolót. Akik bemerészkedtek a táborba, mind kaptak ilyen jelet. Utána fáklyákkal égették a bőrét, közben kardokkal és tőrökkel estek neki. Végül elégették a még mindig élő idiótát. Stinát kényszerítették, hogy végignézze, majd közölték vele, hogy neki így is jobb sorsa lett. Nekem tetszett a műsor, de ő akkor úgy létezett, mint valami élőhalott, egész addig, míg meg nem fenyegették, hogy őt is elégetik. Végül Stina erőt vett magán és normálisan  viselkedett. Az elveszített bátyja helyébe pedig engem fogadott öccsének. Na nem azért, mintha hasonlítanék rá, és nem is azért, mert annyira szeretett volna. Ha..! Már csak az kéne! Csak kellett neki valaki, akit tesójának hívhat. Ám bennem csalódnia kellett. Még jó! Nem csak, hogy nem voltam hajlandó "tesó"-nak hívni, de egy idő után minél messzebbre el is kerültem. Utána asszem rájött, mi a szitu és visszatért a normális állapotra, mikor is semmi rokonság nincs köztünk.
De ha ennyit elmélkedek, délig itt fogok szobrozni, úgyhogy ideje továbbállnom, és az elmémet előretekerni pár évvel! A helyzet a következő: Nincs semmim, se senkim. Na de azért nem kéne túldramatizálnom, mer' nem olyan súlyos a gond! Az a kis fatákolmány jó lesz alapnak és megpróbálom kicsit strapabíróbbá változtatni. Plusz a takaró is hasznosítható, ráadásul a fegyvereim is hiányosan bár, de megvannak. És hát ami rajtam van. Szakadt ing, elnyűtt nadrág és bőr csizma. Nem túl sok, de jobb, mint a semmi. És a senkire térve, a magány mindig jó barátom volt, úgyhogy ezzel nincs gond. Na és mielőtt elrévedek a távoli múltban, ideje lenne építkezéshez látnom. Az erdőben ágakat gyűjtöttem későbbi tüzeléshez, de semmi favágó szerszámom nem volt, ha csak a vadászkésemet nem nézzük, amit a kunyhóban hagytam a reggelim elfogyasztása után. Akárhogy nézem is, ezzel nem fogok fát aprítani, így más megoldás után kell néznem. Wahh! De inkább ezt a problémát ebéd utánra halasztom! A reggelimből pár falat maradt csak, így ezt elfogyasztva is éhes voltam. A mezőn legelészett egy szarvascsorda. Egy őzet célba vettem és el is találtam. Szóval ebédem is volt. Kicsit macerásabb volt elkészíteni, de végül finom lett és jól is laktam. Elálmosodtam és el is nyomott az álom.

Arrow Storm-Nyílvessző Vihar

Már megint azon a folyosón rohantam. Kétoldalról fából emelt falak vettek közre, előttem is emberek rohantak és mögöttem is. Vagyis tévedés! Nem emberek, hanem angyalok! Csak futottunk. Nem üvöltöztünk vagy kiáltoztunk, mint más rablóbanda tette volna. Zsákmányt akartunk! Sokat! Ajtók voltak jobbról is, balról is, de minket nem érdekeltek. Tudtuk, hol van az, amit keresünk. A folyosó végén egy kétszárnyas ajtó volt. Ade, a vezérünk megálljt parancsolt, majd odaintett magához engem. Én voltam a fegyverük. Két másikkal kinyittatta az ajtót. Először nem láttam semmit. A folyosót fáklyák világították meg, de ide nem ért a fényük. A szemem nagyon lassan szokott a sötétséghez. Mikor pedig hozzászokott, nem akartam elhinni, amit láttam. Először az alakját tudtam kivenni. Egy személy volt. Támadó pozíciót vett fel, ezt még így is érzékeltem.  Utána arra is rájöttem, mit véd. Egy ládát! Az egész csapat észrevehette, mert mindenki mocorogni kezdett. Azonban annak a tetején is mozgott valami. Egy kisgyerek volt! Mikor jobban megnéztem az álló alakot, arra is rájöttem, hogy nő! Nem lehetett már fiatal, de az állásából és a kezében tartott kardról ítélve harcos volt. Ekkor éreztem, hogy Ade rám néz. Egy szót mondott csupán.

-Lőj!

A kezemben lévő íjamat felemeltem, a másik kezemmel elővettem a hátamra erősített tegezből egy nyílvesszőt és a húrra illesztettem. Csak egy másodpercembe került. Aztán a nő szemébe nézve lőttem. Sehogy se térhetett volna ki halálos nyílvesszőm útjából. Nem volt már csönd, mégis hallottam a nyíl zizegését, megérkezését a célba és a nő utolsó elsuttogott szavát.

-Fiam...                                                                                                                    

Ezután mintha az egész világ felgyorsult volna, én azonban nem éreztem semmit. Érzékeltem, hogy a többiek a ládához rohannak, de teljesen csak egy hirtelen jött széllökés térített magamhoz. De ez teljesen! Mivelhogy nem igazán emlékeztem ablaknyitogatásra. És nem is! Mire magamhoz tértem, vagy öten már a szobában voltak. Harcosok! Valahogy rájöttek, hogy itt vagyunk. Nagyon nagy bajban voltunk. Én is rájöttem akkor valamire. El! Kell! Tűnnöm! A többiek mögött álltam, így azonnal nem vettek észre. Lassan araszoltam a másik fal felé. Mikor odaértem, hirtelen felgyújtottam magam mögött a padlót, kitörtem a falat és kiugrottam. Elkezdtem teljes erőmből futni, közben pedig a Viharhoz imádkoztam, hogy rejtsen el. A Sötét Erdőben bújtam el. Láttam mindent. Mire valaki utánam tudott jönni, már nem tudott követni. Eközben a többieket láncra verten kivezették. Biztos a várba viszik őket. Tudtam, hogy nemsokára rendesen átkutatnak mindent utánam, úgyhogy el kellet rejtőznöm. Ez azonban elég lehetetlenségnek tűnt. Az éjszakát ott töltöttem az erdőben.

Reggel egy észveszejtően idióta ötletem támadt. Csak ez az egy megoldás maradt!

Még mindig tartott a vihar, ami tegnap este robbant ki a kérésemre. Ez előnyömre vált. Ellopakodtam a Választóhoz. Ez egy nyílás volt a talajon, ami elválasztotta az angyalok birodalmát az emberekétől. Két őr volt mellette. Nem volt túl sok olyan őrült, aki az emberek birodalmába akart volna menni, de az óvatosság nem árt. Ezért kellettek az őrök. Én viszont pont erre készültem, így valahogy el kellett terelnem a figyelmüket. Az ég felé fordultam segítségért. Egy hatalmas villám vágta át az eget. A két őr felkapta rá a fejét, én meg kihasználtam az alkalmat. A hátuk mögött odasiettem és leugrottam. Zuhantam...Zuhantam...

Ebben a pillanatban felébredtem. Én, Arrow Storm, a bukott angyal.